1. fejezet

 *Eleanor Calder szemszöge*

Másoknak szinte lehetetlen belegondolni, hogy mennyire nehéz egy világhírű énekessel az oldaladon. Természetesen nagyon jól megvagyunk Louisszal...talán túlságosan jól is...
 Félre értés ne essék, nagyon örülök a boldogságunknak, de persze miért is hagyná a sors, hogy az életem felhőtlen legyen. Ugyan már...
 Louis nem az a srác, aki könnyen felhúzza magát, és könnyű jó pillanataiban találni, de mégis félek. Ez nem egy apró-cseprő dolog, amit csak úgy lehet közölni bárkivel is. Pláne, hogy Louis egy szupersztár! Fogalmam sincs mit tehetnék...
 Muszáj lesz vele közölnöm, hogy hamarosan apa lesz.


 *10 évvel később, Emma szemszöge*

 Megint sírva ébredtem az éjszaka közepén. Megint azok a hülye rémálmok. Mindig ugyanaz.
Egy fiatal lány a sötétben sír, aztán pedig öngyilkos lesz. Mindig csak ezt látom az álmaimba. Valamiért olyan érzésem van, mintha az a lány én lennék. Újra és újra látom, ahogy leugrok olyan magasról. Anyáék szerint a túl sok tévé miatt van. Apa mindig azt mondogatja, hogy egy ilyen kicsi lánynál nem normális, hogy ilyeneket álmodik. Könyörgöm, én egy hónap múlva leszek 10 éves! Igenis, már nagy leszek!
 Letöröltem a könnyeimet, és kimásztam az ágyból. A szobám teljes sötétségbe volt borulva. Bevallom, hogy féltem. Nem is kicsit. De a sötét szobába állva úgy éreztem, mintha az álmombeli szobába állnék, pedig nem is hasonlított rá.
 - Emma? - kapcsolta fel apa a villanyt. Rekedtes volt a hangja, és a haja szanaszét állt
 - Igen? - néztem felé a szobám közepén ácsorogva
 - Mit csinálsz? - kérdezte, és úgy nézett felém, mintha nem lennék normális
 - Miért? Nem állhatok a szobám közepén, korom sötétben, hajnali kettőkor? - tártam szét a karom
 - Öhm... - elbizonytalanodott - Ezt még átgondolom...
 - Mi folyik itt? Emma, miért nem alszol? Louis, miért áll a gyerek a szoba közepén? - kért számon minket anyu
 - Hát...Mert miért ne? - kérdezett vissza apu. Anyu persze egyből felkapta a vizet, hogy miért hagyja ezt apa, és, hogy nem kellene ennyire engedékenynek lenni velem szembe, apa meg megpróbálta az egészet elpoénkodni.
 Erről készülhetne egy vígjáték. "Főszerepben Eleanor Calder és Louis Tomlinson, avagy anyu és apu. Rendezte Emma Tomlinson". Oh, igen, ezt egyszer tutira beajánlom az egyik híres rendezőnek. Vagy én magam megrendezem! Ha apa híres énekes volt, én miért nem lehetnék híres rendező? Én leszek Brad Pitt női változatban!
 Elég az álmodozásból, amikor a szüleim lassan összeverekednek az orrom előtt
 - Anya, apa - léptem közéjük - Tényleg elnézegetném ezt az értelmes társalgást egy darabig. Szórakoztatóak vagytok. De sajnos, most nem alkalmas, így hajnali kettő felé. Szóval, szevasztok! - mosolyogva feléjük intettem majd visszamentem az ágyamba, ők pedig végre elviselték, hogy nem az övék az utolsó szó, hanem szokás szerint az enyém!