2. fejezet

*Louis Tomlinson szemszöge*

 10 éve, amikor is megtudtam, hogy hamarosan lesz egy gyerekem, attól a nőtől, aki számomra az életemnél is fontosabb volt, és máig is az, már akkor biztos voltam benne, hogy csak ők számítanak. Úgy gondoltam, hogy ők a legfontosabbak. Viszont a bandából nem szálltam ki. Továbbra is benne voltam, és igyekeztem kétfelé szakadni. Emma 2 éves koráig bírtam, aztán már muszáj voltam választani. A családomat választottam. A srácok megértettek, ami sokat jelentett, és azóta is tartom velük a kapcsolatot és a legjobb barátaim
 Emma mindig is különbözött a többi kislánytól. Nem volt nyafogós, félős és nagyravágyó. Sosem sírt, ha nem kapott meg valamit. Nem barbizott, nem babázott, nem volt oda a rózsaszínért. Diszkrét és titokzatos lány. Belső jellemre aligha hasonlít rám, vagy Eleanorra. A korához képest sokkal bátrabb és komolyabb. De mindemellett nagyon szeretjük őt, és ő a mindenünk.

*Emma szemszöge*

- Hát szia Tökmag! - kapott fel az ölébe Niall, ahogy meglátott. Ő az egyetlen, aki Tökmagnak hívhat, és senki, de senki más! Még apa sem!
 - Szevasz Szöszi! - vigyorogtam. És bizony nem kell találgatni, és vagyok az egyetlen, aki Szöszinek hívhatja! - Mit hoztál nekem? - tértem a tárgyra. Niall, amikor jön általában hoz nekem valami édességet
 - Semmit - vont vállat, és lerakott a földre, majd lehuppant a kanapéra
 - Haha, ezt már nem veszem be!
 - Nesze - húzott elő a zsebéből egy csomagot, és felém nyújtotta
 - Jeee, elfogyós rágó! - örvendeztem
 - Sziaaaa!!!! - örült meg apa is Niallnek, ahogy belépett a nappaliba, majd nekifutásból Niall ölébe ugrott. Bele se merek gondolni, hogy ezek mennyit ökörködhettek régen, amikor még együtt énekeltek öten. Talán jobb is, hogy akkor én még nem születtem meg... - Na, hol vannak már a többiek? -kérdezte apa türelmetlenül, leginkább saját magától
 - Juj, jön a többi retardált is? - kérdeztem
 - Emma! - szólt rám apa szigorúan...azaz csak próbált szigorú lenni, de nem, ez nem megy neki.
 - Most mi van? Tudod, hogy igazam van! - nevettem el magam
 - Szia Niall - borzolt bele anyu, Niall hajába, aki apa súlyától roskadozva visszaköszönt neki. Nem sokkal később megérkezett a maradék négy srác is, és Lottie, apa egyik húga is, akivel mindannyian nagyon jóban vagyunk. Ritkán szoktunk egyszerre mind így összegyűlni
 - Üljetek le egy picit, két dolgot is mondanánk! - állt meg anya a nappali közepén
 - Ajaj, ez rosszul kezdődik... - duruzsoltam a kanapé felé haladva. Beültem Niall ölébe, a lábaimat meg Harry ölébe nyújtottam
 - Na szóval, az egyik, hogy így 10 év után, végre össze is házasodunk Eleanorral - kezdett is bele apa. Hát már ideje. De eddig szerintem miattam nem tudtak, mert kicsi voltam, de már nem vagyok!
Mindenki hadart egy "gratulálok"ot, és már várták is a következő bejelentést, merthogy ugye kettővel készültek
 - A másik, meg, hogy nemsokára... - kezdte anya. Apa odajött hozzám, és kiemelt Niall öléből. Az ölébe vett és odaállt velem együtt anya mellé. Nem igazán értettem, hogy miért. Lerakott közte és anya közt - Emmának hamarosan kistestvére lesz! - hadarta, az én szemeim meg tágra nyíltak
 - Nem! - kiabáltam anyura. Nem akartam, teljes szívemből ellene voltam. Itt én vagyok a gyerek, ezek az én szüleim, és nem osztozom rajtuk! Nem, nem és nem!
 Felszaladtam a szobámba, és halkan sírni kezdtem. Fúj, de utálom magam amikor sírok. Olyan szánalmasnak érzem magam. A beszűrődött hangokból megítéltem, hogy most mindenki boldog, és baromi jól érzi magát. Senkit nem érdekelt, hogy én sírok. Senkit nem érdekelt, hogy én nem vagyok boldog.
 - Hé, Tökmag - jött be Niall a szobámba halkan, miután már jól kisírtam magam. Nem válaszoltam csak karba tett kézzel, törökülésben ültem az ágyamon - Ugyanúgy anya meg apa kislánya maradsz... - ült le mellém - Ugyanúgy szeretni fognak - nem válaszoltam semmit, mert nem akartam, hogy hallja a sírós hangom. Niall átölelt, magához húzott, és halkan mondott valamit, de a fülemben dobogó vértől nem hallottam. Persze, már most a leendő tesómmal foglalkoznak, és a szüleimet nem is érdeklik, hogy a szobámban sírok. Csak Niall az, aki idejött megvigasztalni.

***

 - Anya, kérlek! Nekem nincs szükségem kis tesóra, és nektek is csak teher lenne! - könyörögtem anyának, aki a konyhában tevékenykedett, apa pedig az asztalnál bújta a laptopját
 - Hidd el kincsem, nekünk egy cseppet sem lesz teher - simogatta meg anya a hajamat és már folytatta is a főzést...vagy sütést... vagy...vagy bármit is amit csinált.
 - De én akkor sem akarom! - váltottam át hisztis üzemmódba
 - Fejezd be, prücsök! - mondta apa kérlelően, felnézve a laptopból
 - Nem fejezem be! - csattantam fel
 - Emma! - vette apa szigorúra a figurát, fel sem nézve a monitorról
 - Fejezd be a hisztit - sóhajtott anyu
 - De ti nem vagytok képesek felfogni, hogy mit érzek most! Minek nektek most még egy gyerek?! Ebben a családban én vagyok a gyerek! - kiabáltam
 - Ezt a hangnemet sürgősen hanyagold! - parancsolt rám anyu
 - De nem! Nem fejezem be! - toporzékoltam - Már most gyűlölöm, pedig még meg sem született! - kiabáltam...vagy inkább ordítottam - És őt jobban fogjátok szeretni! És utálom, hogy ő még nem is létezik, de már most engem leszartok, és csak körülötte forog minden!
 - Miatta legalább nem kell feladnom mindent! Az egész életemet! Mert miattad megtettem! És mivel hálálod meg? Hogy így beszélsz a szüleiddel, hogy sosem fogadsz szót, visszadumálsz és semmivel sem könnyíted meg az életünket! De tudod mit? Innentől nem érdekel mit csinálsz! - üvöltött rám apu. A szemeimbe könny szökött, de még mielőtt kicsordult volna, kiszaladtam a konyhából, fel a lépcsőn, majd berontottam a szobámba, és alighogy becsuktam az ajtót kiszakadt belőlem a sírás. Nem vagyok sírós, aki minden butaságon sírva fakad, de éreztem, hogy ettől a perctől kezdve az életem negatív irányba, teljes fordulatot fog venni. Szóval ilyen a sors. Amikor nem tehetsz ellene semmit, hanem meg kell birkóznod vele. Amikor már az elején tudod, hogy nem akarod. Érzed, hogy ez még annál is rosszabb lesz, mint ahogy te azt elképzeled. Csak tudnám, hogy miért pont én vagyok ez a "szerencsés"...