Sziasztok! Nem hétköznapi történettel állok elő. Sőt! Ha szerinted is így van nem haragszom meg, ha komizol. A blog nem lesz több maximum 10-12 résznél.
Ennyi volt a rizsából, jó olvasást!
Milyen érzés amikor teljesen összetörsz, és csak ülsz a sarokban, korom sötétben és könnyes szemmel meredsz magad elé? Amikor értelmetlennek érzel mindent? Még az életet is...
Amikor úgy érzed, hogy nem segít semmi?
Leírhatatlan...
Tudom, hiszen pontosan ezt éreztem. Túl régóta kellett elviselnem mindent. Sok volt...
Felhúztam a redőnyt, és kiléptem az erkélyre. A korlátnak támaszkodtam és néztem a csendes utcát, amit a 8. emeletről egészen jól lehet belátni. Egy lélek se volt sehol.
Vajon ki venné észre, ha eltűnnék? Kit érdekelne? - tettem fel magamnak a kérdést. Fájt a tudat, hogy senkinek. Gondolkodás nélkül tettem át a lábaimat a korlát felett. Összeszorítottam a szemeimet, majd ugrottam is. Egy pillanat volt az egész, és szinte már semmit sem éreztem.
Egy más helyre kerültem. Arra emlékszem még, hogy meleg volt azon a helyen. Aztán teljes képkiesés és mindent, de mindent elfelejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése